Németjuhászok
A német juhászkutya populáció bizonyos részeiben ez a hanyatlás egészen sajátságos formában jelenik meg. Miközben vannak egészen kiváló, sőt, talán konzekvensen javulást mutató állományrészek, a nagyobbik hányad vonatkozásában már-már reménytelennek tűnik a javítás lehetősége. Vajon lehet-e még ezen segíteni, ha igen, hogyan? Azt hiszem, nem lehet haszontalan dolog ezen eltöprengeni.

A német juhászkutya fajtaleírása egy rendkívül sokoldalúan használható mintapéldány ideális tulajdonságait írja le. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a standard valamennyi kutyafajta vonatkozásában etalon.

Az etalon hiteles mérték, mintamérték. Az etalonokat mértékügyi intézmények őrzik, úgy, hogy a lehetőség határain belül kiküszöböljék az állandóságukat veszélyeztető zavaró körülményeket.

Német juhászkutya vonatkozásában – is – tehát a fajtastandard kvázi etalon. Alkotója az SV, őrzője ugyancsak az SV. A körungmestereknek, tenyészbíróknak e féltve őrzött, egyedüli hiteles mérték alapján kell végezniük a tenyésztők számára irányadó munkájukat, s a felvezetett állományt ennek tükrében értékelni. A tenyésztőnek is a fajtaleírás követelményeinek szem előtt tartásával kell, kellene megtervezni a párosításokat, tenyészteni, lehetőség szerint generációról generációra javítani, nemesíteni a fajtát.

A lap tavalyi számaiban foglalkoztunk részletesen azzal, miként is lehetséges az, hogy mégis, a fajtastandardtól – nem csak küllemében – merőben eltér az állomány nagyobbik része. Most latolgassuk részletesebben a korrigálás lehetőségeit.

Javítani, korrigálni lényegében csak azon lehet, amiről elismerjük, hogy hibás. A magyar tenyésztők egy része már régóta látja ezeket a fogyatékosságokat, és kongatja a vészharangot. Hiszen addig más lehetőség igencsak korlátozottan áll rendelkezésre, ameddig az anyaország be nem ismeri, sőt, tagadja mindezt, vagy éppen az ellenkezőjét hirdeti. Jóllehet, ott is sokan tudták és tudják, miről is van szó. Azonban az SV új vezetősége, a kulcspozíciókat betöltő személyek szemlélete is immáron híven tükrözi az ottani változtatási igényeket. Mindezek dacára nem igazán látok elmozdulást a holtpontról az anyaországi tenyésztésben. Hiszen a korábbi érdekeltségek gyökerei nagyon mélyre hatolnak, emberfeletti erőfeszítésükbe kerül tehát a standardhoz igazodni akaróknak az állományszintű korrekcióra való igények realizálása.

Bebizonyosodott, hogy az eddig kitaposottnak vélt út nem igazán járható. Újat szükséges keresni. Ebben az SV nem előz meg senkit, neki is tabula rasaval muszáj indulnia, ha valóban jó példával akar mások előtt járni. Fölmerül bennem a kérdés, vajon jogosult-e a fajtagazda bárki számára meghatározni a célhoz vezető utat, ha azon maga sem képes járni? A célt meghatározhatja, hiszen az nem lehet egyéb, mint a standard által leírt ideális német juhászkutya. A célhoz vezető utat azonban minden országnak saját magának kell megtalálnia. Mondhatjuk, a munka, az áldozat nem számít, csak az eredmény.

Sokan kijelentettük, hanyatlóban vannak a fajta kívánatos tulajdonságai. Ez azonban csak részigazság. Az, hogy állomány kettévált úgynevezett küllem- és munkavonalakra, csupán leegyszerűsített szemléltetés. A teljesítményorientált tenyészetek sem egységes szemléletmódot tükröznek, itt is megfigyelhető bizonyos kettéválási folyamat, mégpedig úgynevezett sport- és munkavonalakra. Ezen a téren azonban nem annyira éles az elkülönülés, mint a küllem és teljesítményorientált tenyészetek egyedei között, értsünk bár teljesítményorientáció alatt sport vagy munkateljesítményre való törekvést. Ezen belül nem is lehet igazi elkülönülésről beszélni, legalábbis egyelőre, hiszen ezen irányzatok híveinek céljaihoz hasonló szelekciós nyomás vezet. Tény, hogy vannak különbségek a nézetekben is és a szelekcióban is, erről azonban más alkalommal célszerű beszélni, a folyamatok könnyebb átláthatósága kedvéért.

Térjünk a lényegre. Hogyan közelíthetjük meg az etalont? Az alábbiak saját véleményemet tükrözik, természetesen más út is lehet járható.

A standardban meghatározták elődeink azokat a tulajdonságokat, amelyek a tenyésztés céljait kell, hogy képezzék. Ebben azt hiszem vita nélkül kell, hogy egyetértsünk, hiszen bármely fajta vonatkozásában érvényes az a kitétel, hogy aki nem a standard szem előtt tartásával tenyészt, az csak szaporít, vagy éppen egy új, még nem létező fajta kitenyésztésén fáradozik. Kiki döntse el, hogy melyik tevékenységet kívánja végezni, s aszerint válasszon magának a tevékenységéhez közösséget. Tenyészteni egyetlen ember sem képes önmagában. Ez csak összehangolt „kooprodukciós” tevékenység lehet. Már csak ezért sem értem, miért háborodnak fel a „küllemes” vonal hívei, amikor az írásaimban nem mint tenyésztőkről beszélek róluk. Nem pejoratív értelemben, s nem sértő, hanem kategorizáló szándékkal teszem, hiszen ahhoz fel kell állítani bizonyos kategóriákat, hogy nevükön tudjuk nevezni a dolgokat. E nélkül bármely írás szabadon értelmezhető üres szólam. Persze igazából „küllemesekként” se’ nagyon emlegethetném őket, hiszen ahhoz legalább korrekt anatómiai felépítésű kutyákat kellene tenyészteniük. De hol beszélhetünk erről a megroggyant elülső és hátulsó végtagok esetén? Hol beszélhetünk a korrekt felépítésről, amikor egy „munkavonalból” származó, kiállításon „csak” JÓ minősítést kapott egyed állóképességi vizsgáján – minimális edzést követően – a huszadik kilométeren a felvezetőnek még mindig a fékpedált kell nyomni, nehogy elrepüljön vele a kutya, a kiállítási győztest pedig már az első kilométer után biztatni kell, hogy legalább a kerékpár hátulsó kerekével tartsa valahogy a lépést… Erről egyelőre ennyit.

Tehát: mely tulajdonságokra van szükség olyan jelentőségű használati fajta tenyésztésében, mint a német juhászkutya? Melyek vannak meg ezekből állományszinten? Melyek lelhetők fel csak nyomokban? Melyek hiányoznak? Ezeket a kérdéseket kell – tényszerűen, reálisan – megválaszolnunk az elkülönült állományrészek vonatkozásában külön-külön is.

Utána meg kell vizsgálnunk azt az utat, amelyen odajutott a populáció, ahol éppen jelenleg van. Ez az út pedig nem egyéb, mint a német tenyésztési szűrőrendszer. Hiszen a világ többi része lényegében ezt az utat kopírozza le.

Nem is olyan régen, létezett olyan tenyésztési szisztéma, amely bár hasonló elven alapult, mégis, merőben más állományt eredményezett: ez a hajdani NDK körungja és ZTP-je. A lényegi különbség az volt, hogy míg amit a nyugatnémet körungmesterek szavakban megfogalmaztak, az az elkerülhetetlennél szubjektívebb képet vetített elénk, addig ugyanezt a keletnémet szakemberek értékmérő számokkal is kifejezték. Bár a szubjektivitás ez esetben sem kiküszöbölhető, de alapvetően csökkenthető. Ami miatt a keletnémet állomány látszólag letűnt, annak valószínűleg az lehet az oka, hogy voltak olyan fontos tulajdonságok, amelyek nem kerültek rá a mérleg serpenyőjére, míg mások konzekvensen téves értelmezést kaptak. Például mást értett a „középerős” fogalmán a kelet-, és megint mást a nyugatnémet. Továbbá meglátásom szerint helytelen definíción alapult annak idején az agresszivitás elbírálása, ám annak értékmérő számai direkt módon nem voltak, bizonyos számkombinációkból lehetett kikövetkeztetni, így az állományban néhány – egyébként igen nagy jelentőségű – tulajdonság vonatkozásában szélsőséges megnyilvánulások uralkodtak el. Az sem elhanyagolható szempont, hogy egy zártabb világ nem tudott maga köré olyan tábort gyűjteni, mint a már akkor is nyitott nyugati világ, amelyben ráadásul kiváló menedzsrek istápolták az olykor bizony egzaltált anatómiai torzókat. Mindent egybevetve a hajdani keletnémet szisztémát a magam részéről megbízható, járható útnak tartom, persze bizonyos kiegészítésekkel, pontosításokkal.

Az anyaegyesület tenyésztési szűrőrendszere és munkavizsgája csak nagyon szűk tulajdonságcsoport felmérésére képes. Persze még így se tudta a német juhászkutya világelső rangját elveszíteni a használati fajták felhasználói körében, de a korábbi megkérdőjelezhetetlen elsőség reális veszélybe került. Nem ülhetünk tovább karba tett kézzel, illetve számomra nyilvánvaló, hogy a megkezdett utat sem folytathatjuk módosítások nélkül. E szisztéma szerint még az őrző-védő munka is látványosan felépíthető az egyébként szükséges agressziós ösztön és az aktív védekezési reakció megléte nélkül, csupán a zsákmányszerző ösztönre alapozva! Munkavizsgákon, versenyeken is kellőképpen leplezni lehet ezeknek a nagyon fontos tulajdonságoknak a hiányát…

A megoldás kézenfekvőnek tűnik: legalább a leglényegesebb tulajdonságokat – mint a természet, erő, keménység, agresszió, apporthajlam – mérhetővé, mégpedig a szubjektivitást a lehető legkisebbre csökkentendő, számjegyekkel is mérhetővé kell tenni.

No persze ne higgye senki, hogy feltaláltam a spanyol viaszt, hiszen az általam javasolt módszer nem egyéb, mint a hajdani NDK némileg módosított, kiegészített változata.

Következő számunkban részletezem az egykori, mára már feledésbe merült szűrőrendszer lényegét és annak azt a változatát, amely azokat a kiegészítéseket, változtatásokat tartalmazza, melyeket véleményem szerint célszerű megtenni, részletesen indokolva, mire miért van szükség. Eltöprengünk majd azon is, vajon tényleg szükségszerű e vérfrissítés idegen fajta bevitelével, amint azt anyaországi szakemberek latolgatják, vagy megoldható ez fajtán belül is. Létezik-e még az állomány kellően széles genetikai alapja ennek a véghezviteléhez, vagy még szélesebb szelekciós bázis kiépítése ildomos? A változtatásokra eddig – a nemzetközi tendenciák miatt is – nagyon korlátozottak voltak a lehetőségeink. Meglátásom szerint a kellő történelmi pillanatot éppen most éljük, ne hagyjuk, hogy elmenjen ez a vonat, ki tudja, mikor jön a következő. Gondolkodjunk együtt, s ne kövessünk vakon senkit. „Ha másokat követsz, legfeljebb második lehetsz!”