AZOK A CSODÁLATOS ÖSZTÖNÖK!

– Sok kutyatörténetet hallottam már életemben – főleg a háború utáni időszakban a szüleimtől, nagyszüleimtől –, de ez a legérdekesebb valamennyi között – kezdi kollégám a minap, egy szakmai országjárás első napjának végén, vacsoraváró csendes beszélgetés közben. – Éveken át minden nyáron a Szentendrei sziget északi csücskén lévő  kempingben táboroztunk a családdal. A visszatérő táborozók ismerősökként köszöntik egymást, a nyaraló kutyatársadalommal együtt. Úgy három éve kihagytunk egy évet, és a következő nyáron a szomszéd sátorban lakó nyugdíjas házaspárnál új családtagot találtunk:  egy nagyon szép és aranyos németjuhász kutyát. Kérdeztük, ki ő. Rövidesen megismertük a nem mindennapi történetet:

A pesti házaspár az egész idényt a szigeten tölti, és éppen abban az évben, amikor mi nem voltunk ott, szeptember közepe táján a sátruk előtt találtak egy kutyát, akinek valamilyen okból éppen ott volt szimpatikus. Ügyet sem vetettek rá, gondolták, biztosan új – kutyás – vendégek érkeztek. A kemping területén a kutyusok természetesen szabadon járnak-kelnek, mindenki tudja, kihez tartoznak. De a németjuhász nem tágított a sátor mellől. Ott ült, rendületlenül, hát a hölgy etetni kezdte. Még másfél-két hét volt hátra az idényből, addig a kutya ott volt velük.

A család férfitagja – amúgy igen szimpatikus ember – nem igazán kedvelte a kutyákat, és hallani sem akart róla, hogy hazavigyék. Kemény szívét még a felesége kérlelése sem tudta meglágyítani. De nem hagyták magára az állatot. Felpakolták a kocsira a sátrat, a motyót, no meg a kutyát is és – Kisorosziból – elvitték Vácra, a kutyamenhelyre. Aztán visszaültek a kocsiba és hazamentek Óbudára.

Teltek-múltak a napok, eltelt egy hét – és a kutya megjelent a harmadik emeleti lakásukban!

– Ez nekem egyszerűen követhetetlen – ámul kollégám még évek múltán is. – Autóval mentek, ráadásul a Duna másik partjára. A kutya életében nem járt náluk, nem tudott róluk semmit. Megfejthetetlen számomra, hogy közel negyven kilométernyi távolságra mégis rájuk talált.

– És a folytatás ...? – érdeklődöm.

– A következő évben találkoztunk a szigeten, s akkor mesélték el a történetet. Persze, hogy a családfő megenyhült: ha így áll a dolog, hát maradjon!

Az új négylábú jövevényt befogadta az egész szigetvilág – folytatja a kollégám. – Augusztus huszadikán minden évben nyárbúcsúztatót tart a kemping népe. A gyerekek jelmezbe öltöznek, a felnőttek tábortűzet gyújtanak. Vidám, jókedvű, összeszokott közösség ünnepel együtt, majd koszorút dobnak a Dunába. Azon a két év előtti augusztusi estén valakinek igen jó oka volt a vidámságra. A németjuhásznak, akit Kempinek hívnak...

Lejegyezte: Hegedűs Eszter